A Nagy Szakadék (Great Divide) fogalma arra az egyre mélyülő hasadásra mutat rá, mely a modern emberi kultúra és az ember „nélküli” természet között létesült. A racionalista modernitás nem hisz egy olyan Természetben, mely közös életáram mentén köt össze emberit és nem-emberit, hiszen a 16.-17. század természettudományos felfedezései Philippe Descola antropológus szerint úgy hozták létre a „Nagy Szakadékot”, hogy a tér matematizálásával „kiürítették” a természetet mindenféle teremtő szubjektivitástól.
A Nagy Szakadék tapasztalata számos formában megjelenik a filmművészet természetesztétikailag érzékeny alkotásaiban. A következőkben két – akár szembe is állítható - alkotói pozíciót ismertetek röviden A Nagy Szakadék – Xenoökológia a természet halála után http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13762 című írásomra hagyatkozva.
1. Tarkovszkij – A Természet mint Szentség
Andrej Tarkovszkij szempontjából a Nagy Szakadék a modernitás alapító bűneként lepleződik le, mely az ember metafizikai otthontalanságának eredete is egyszersmind. A természeti szféra fizikai-kémiai processzusokra való leegyszerűsítése lehetőséget ad arra, hogy dologként vegyük birtokba a világot. Az emberközpontú modernitás számára a Nagy Szakadék a nem-emberi szféra erőforrásként való kihasználásához vezet, de ezzel elvész a kozmikus integráció, a növényinek, állatinak és emberinek a kölcsönös (ön)megértési lehetősége. Vagyis Tarkovszkij a modernitás (ön)kritikáját végzi el a Sztalkerben (1979) és más filmjeiben, mert egy metafizikai pozícióból próbálja visszabontani a Nagy Szakadékot, egyesíteni vagy legalábbis felmutatni az emberi és nem-emberi természet közti feszültséget. Természetképei nem „ábrázolások”, hanem a Szent(ség) vagy az Abszolútum erejét hordozó megjelenítések. Ez a metafizikus mozi „hit kérdése”, hit az ember és természet kozmikus egyesíthetőségében, és abban, hogy a filmkép képes egy olyan „transzcendentális stílus” (ide egy linket: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10889) (Paul Schrader) megteremtésére, mely nem fogyasztható tájkép-konzerveket hoz létre, hanem a természetet az ember „kegyelmi színtereként” tudja újra felnyitni.
2. Alex Garland – A Természet mint Szimuláció
film trailer: https://www.youtube.com/watch?v=89OP78l9oF0&t=17s
Jeff VanderMeer Déli Végek-regénytrilógiájának (https://en.wikipedia.org/wiki/Southern_Reach_Trilogy) első részéből forgatott Expedíció (2018) természetábrázolása már a Nagy Szakadék „utáni” világképet jeleníti meg, melyre a természet és kultúra elkülöníthetetlensége és kísérteties egymásba omlása jellemző. Garland sci-fijének fantasztikus helyszíne az ún. X-térség, melynek eredete végig tisztázatlan marad, csak azt tudjuk meg, hogy a beküldött expedíciók sorra eltűnnek és hogy a térség kiterjedés egyre növekszik. Az X-térség az antropocén korszak ideális metaforájának tűnik, mert a Nagy Szakadék eltűnése után egy olyan szituáció alakul ki, ahol technológia és a természet kölcsönösen utánozzák egymást. Nincs tiszta pólus vagy külső pozíció, amihez képest ezeknek a szimulációknak a hitelességét vagy hiteltelenségét megítélhetnénk. A valószerűtlenül színes természetképek digitális festészete remekül közvetíti azt a bizarr atmoszférát, miszerint itt egy a természetet szimuláló pszeudo-természet mutatkozik meg. Vagyis vége a Nagy Szakadéknak, de ez nem valamiféle autentikus természeti egység újra feltámadását jelenti, hanem egy radikális hibriditást, mely állapotban mindenféle otthonosság nosztalgiával le kell számolnunk, hogy szembe tudjunk nézni technokultúránk (ön)idegenségével.
írta: Nemes Z. Márió