A klímavészhelyzet kihirdetése mára szimbólummá vált. 2020 májusáig 30 ország 1488 hatósága hirdetett klímavészhelyzetet („Climate Emergency Declaration”, 2020). Az Oxford Dictionary 2019-ben az év szavának nyilvánította a klímavészhelyzetet. Úgy határozta meg, hogy „olyan helyzet, amelyben sürgős intézkedésekre van szükség az éghajlatváltozás csökkentése vagy megállítása érdekében, hogy elkerüljék az esetlegesen visszafordíthatatlan környezeti károkat” (Oxford Dictionaries, 2019). A közelmúlt válság- és vészhelyzeti értékelései nagyrészt kritikusak voltak a vészhelyzeti politikával szemben, annak antidemokratikus jellege és a technokrata kormányzásban rejlő veszélyek miatt, melyek csökkentették az elszámoltathatóság és az átláthatóság lehetőségét.
A klímavészhelyzet kormányzásra és politikára gyakorolt hatásainak elemzése csak az elmúlt években merült fel (Hulme, 2019). Különös helyzetet teremt, hogy azóta ezt egy másik globális vészhelyzet, a koronavírus pandémia is tetézte. Különösen fontossá vált tehát annak megértése is, hogy az ilyen többszörös és egymást átfedő, az egész világot fenyegető folyamatok hogyan hatnak egymásra.
A placebo politika
Társadalomtudósok egy 2019-es tanulmányban vetették fel, hogy a kormányok ahelyett, hogy ténylegesen foglalkoznának egy-egy politikai probléma mélyebb ok-okozati tényezőivel, és kezelnék azokat, csak bemutatják, hogy „tesznek valamit”. (McConnell, 2019, 8. o.)
Ezt a gondolatsort folytatva érdemes megnézni, hogy mi a helyzet a „klímavészhelyzetek” kihirdetésével. Az egyik ilyen koncepció (link: https://wires.onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/wcc.736) (1. ábra) szerint a szereplők a társadalmi-ökológiai rendszereken belül értelmezik az éghajlatváltozás eseményeit. Az értelmezést befolyásolják a szereplők érdekei, identitása, felfogása és a probléma keretezése. Az éghajlati események hatására adott szakpolitikai válaszok visszahatnak a társadalmi-ökológiai rendszerre, és a politikai eredményeken és társadalmi értelmezéseken keresztül befolyásolják az ökológiai rendszer állapotát. Annak valószínűsége, hogy az „éghajlati vészhelyzet” kialakítása hasznos lesz az éghajlat-politikában változó, mivel a politikai szereplők az éghajlati vészhelyzetet politikai lehetőségnek vagy fenyegetésnek is tekinthetik (Boin és mtsai, 2009; McConnell, 2020; Hornsey & Fielding, 2020).
A szerzők négy típust azonosítottak a szakirodalomban:
- „Vészhelyzet, mint lehetőség” - a szereplők a klímavészhelyzetet a politikai változások lehetőségének tekintik, és igyekeznek a korábban elkövetett hibákra összpontosítani és megváltoztatni a jelenlegi állapotot. A szereplők a klíma-kezelési policyt a politikai nyomás csökkentésére és az éghajlati események okainak kezelésére is alkalmas megoldásnak tekintik.
- „Vészhelyzet, mint fenyegetés” - a szereplők a klímavészhelyzetet a saját politikai elképzeléseik fenyegetésének tekintik, ezért megpróbálják megszüntetni a hibákat és megvédeni a status quo-t. A szereplők megoldásként placebo-politikát alakíthatnak ki a politikai nyomás csökkentésére, miközben megtartják saját politikai preferenciáikat.
- „Nincs vészhelyzet, de felismerik a kockázatot” - a szereplők nem észlelik a kialakult vészhelyzetet, de látják az éghajlati kockázatot a jövőben. A szereplők kockázatalapú politikai változtatást keresnek a jövőbeli bizonytalanságok csökkentése érdekében.
- „Nincs vészhelyzet” - nem érzékelnek semmilyen klímavészhelyzetet, és nem törekszenek a politika megváltoztatására. A keretezés támogatja a status quo-t, és nincs változás a policyben.
Példa a modell alkalmazására az Egyesült Államokban a demokraták által meghirdetett „Green New Deal”, amelynek célja, hogy az éghajlatváltozás kiváltó okait kezelje, méghozzá a gazdaság dekarbonizációjára való áttéréssel és a társadalmi igazságosságra vonatkozó rendelkezésekkel együtt. Az ilyen „kezelési politika” végrehajtása azonban gyakran magas politikai kockázattal és költségekkel jár (Morrison et al., 2020a), mivel a szén-dioxid mentesítés kereteit bizonyos iparágak és szervezett munkacsoportok akár politikai fenyegetésként is felfoghatják.
Ferencz Zoltán
McHugh, L. H., Lemos, M. C., & Morrison, T. H. (2021). Risk? Crisis? Emergency? Implications of the new climate emergency framing for governance and policy. Wiley Interdisciplinary Reviews: Climate Change, e736. DOI: 10.1002/wcc.736