A hírlevelünk első számban bemutattuk, hogy egy 2014-es európai felmérés eredményei szerint a megvizsgált 22 ország közül Magyarországon fordultak a legkevesebben természetgyógyászokhoz.

Ez több más ok mellett azzal magyarázható, hogy a szocialista egészségügyi ellátás idején tilos volt a természetes gyógymódok használata és ilyen képzés sem volt az országban. De hozzájárult ehhez az 1997-ben elfogadott szabályozás is, amely az orvosok és a nem-orvsok számra is szűkre szabta a természetes gyógymódok tanulásának és alkalmazásának lehetőségeit.

Az európai országok között ezen a téren kialakult különbségek lehetséges okait megbízhatóan csak egy összehasonlító vizsgálat segítségével lehetne megismerni.  Ilyen kutatás hiányában a feltételezhető okok közül kettőt mutatunk be, amelyek hozzájárulhattak ahhoz, hogy Magyarországon kevesen fordulnak természetgyógyászokhoz.  

A volt szocialista országokban, így Magyarországon is az „ingyenes, egyenlő és magas színvonalú egészségügyi ellátás” volt az egyik legerősebb érv a szocializmus mellett. Az állami ellátás kiemelt helyzetének - számos előnye és rendszerszintű hibai mellett - az volt az egyik sajtos következménye, hogy az egészségügyi ellátás vezetői Magyarországon különleges hatalmi helyzetbe kerültek. Az állam és az egészség vezetőinek is az volt az egyik céljuk, hogy állami ellátás dominás helyzetét megőrizzék, s ezért ahogy ezt egy erről szóló könyv[1] bemutatta, alig volt lehetőség a magánrendelésekre, a természetes gyógymódok alkalmazására.  

Dr. Varga Orsolya a 2007-ben készült értekezésben[2] pedig azt mutatta be, hogy miután az állami egészségügyi ellátás domináns helyzete a 90-es években meggyengült a természetgyógyászat hazai szabályozásának miért lett az az egyik következménye, hogy Magyarországon kevés a természetgyógyász.  A természetgyógyászat jogi szabályozásában részt vevő csoportok közötti erőviszonyok jelentős hatással voltak az 1997-ben elfogadott törvényre. Ebben a küzdelemben erős érdeképviselttel rendelkeztek a természetgyógyász-orvosok csoportja és maga az orvos szakma. A gyengébb érdekképviselettel rendelkező nem-orvos természetgyógyászok és a fogyasztók érdekeit képviselő különböző szervezetek egy idő után kiszorultak a jogalkotásról szóló vitából. A törvény nyertesinek tartott orvos-természetgyógyászok képzését nem sikerült megoldani, így ők nem tudták kihasználni a szabályozás számunkra nyújtott előnyöket. A nem-orvos természetgyógyászok elvesztették a gyógyítási lehetőségeik jelentős részét, mivel a szabályozás orvosi diplomához köti számos természetgyógyászat gyógymód alkalmazását. Számukra hátrányos az is, hogy a kidolgozott képzési rendszer - több európia országtól eltérő módon - elkülönül a felsőoktatástól. Mindennek eredménye hogy „…Magyarországon olyan szabályozás született, ami ellentétben áll az uniós oktatási trenddel és hosszú távon a természetgyógyászat  képzésének minőségi akadályává válhat.”   

A nyugat-európai országokban a 70-es és különösen a 80-as évektől kezdve megnőtt a természetes gyógymódok iránti érdeklődés és több országban is ma már a felsőoktatás keretében folyik a természetgyógyászat oktatása. Több más szempont mellett a bemutatott két ok is hozzájárult ahhoz, hogy míg a 2014-es vizsgálat eredményei alapján a több nyugat- európai országban a felnőtt lakosság 35-50 %-a fordult természetgyógyászhoz az adatfelvételt megelőző egy évben, addig Magyarországon ez az arány 15,5 % volt.

Az „Éghajlatváltozás és egészség” program keretében még ebben az évben elvégzünk egy kutatást, amelyből megtudhatjuk majd, hogy Magyarországon a felnőtt lakosság milyen arányban fordul természetgyógyászokhoz és azt is, hogy mennyire ismeri és használja a természetes gyógymódokat. Ennek a kutatásnak az eredményeiről beszámolunk majd ebben a  hírlevélben.

 

Antal Z. László

 

 

[1] Antal Z. László (2016): A gyógyítás társadalmi beágyazottsága, Budapest, Argumentum Kiadó

[2] Dr. Varga Orsolya Edit (2007):  A természetgyógyászat integrációja a modern medicinába, különös tekintettel az orvosképzésre és a hazai jogi szabályozásra, doktori értekezés, Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum , Népügyészségi Kar, Magatartástudományi Intézet