Sok változás történt az egyházak ökológiai állásfoglalásainak történetében azóta, hogy Lynn White Jr. a Science folyóirat hasábjain 1967-ben megírta Ökológiai válságunk történelmi gyökerei című cikkét. White akkor azon az állásponton volt, hogy az ökológiai válságból nem a „még több tudomány és technika” fog kivezetni minket, hanem ha találunk egy új, erre alkalmas vallást vagy „újragondoljuk a meglevőt”. Középkortörténészként a nyugati keresztény hagyományban Assisi Szt. Ferenc példáját látta erre alkalmasnak azért, mert ő „megkísérelte megdönteni az ember uralkodói hatalmát a teremtés fölött és létrehozni Isten valamennyi teremtményének demokráciáját.” White mondanivalója az azóta elmúlt több mint fél évszázadban minden jel szerint „beért” az egyházak ökológiai reflexiójában. A következő öt kortárs ökológiai teológia tartalma vagy szemlélete révén ha nem is meghatározó, de figyelemre méltó szerepet játszik a zsidó, a katolikus, az anglikán, az evangélikus és a református vallási közösségekben.
Edward Bernstein rabbi az amerikai Huffington Post című hírportálra írt cikkein és a Greenfaith nevű vallásközi mozgalomban kifejtett munkáján keresztül nagyhatású zsidó ökoteológus. Szemléletének alapja az ember istenképűsége, mely bár szerinte partnerséget jelent az embernek a világ jobbításában, mégsem arról szól, hogy mi lennénk a bolygó tulajdonosai. A rabbi szerint folyamatosan le kell győznünk az erre való kísértést, és bárhol vagyunk is, mindenhol és mindig tennünk kell az igazságos és méltányos környezet kialakításáért.
Thomas Berry ugyan 2009-ben már elhunyt, neve pedig nem hangzik el gyakran egyházi fórumokon, mégis egyrészt ő tekinthető a mai katolikus ökoteológia elindítójának, másrészt gondolatai máig elevenen hatnak. Az első teológusok közt volt, akik kimondták azt a Ferenc pápa által a Laudato si' körlevélben is kifejezett gondolatot, hogy a földi élővilág krízise mögött az ember spirituális válsága áll. Ennek okai között felsorolta számos vallási nézet környezetünkre gyakorolt hátrányos következményeit is. Szenvedélyesen beszélt a világmindenségről, és az emberi környezet érzelmi elsivárodásával együtt növekedő környezeti pusztulást az univerzum iránti csodálat és ámulat erejével látta megállíthatónak. Szerinte csak ez menthet meg bennünket a természeti világtól való elszakadástól.
Matthew Fox amerikai episzkopális lelkész, korábban domonkos rendi szerzetes, 80 év feletti életkorával ma is rendkívül termékeny író és előadó. 1983-ban adta ki Eredendő áldás című könyvét, melyben a hagyományos keresztény bűn-megváltás gondolat sémájával szembeállította a „teremtési lelkiséget”. Szerinte az eredendő bűn helyett az eredendő áldással kezdődik az emberiség története, az aszkézist leváltja a teremtés szépségeit felismerő esztétika, a test halálának fő témája helyett a születés iránti figyelmet hangsúlyozza, a szenvedélyek visszafogása helyett azok örömére összpontosít, a személyes megváltás helyébe az emberek, a Föld és a kozmosz megváltása és meggyógyítása lép. Fox ma is gyakran lepi meg olvasóit és hallgatóit a természet megbecsülésének legkülönbözőbb kifejezéseivel.
A protestantizmus két tradicionális ága, az evangélikus és református egyház ökoteológusai közül kiemelkednek az evangélikus Niels Henrik Gregersen és a református Jürgen Moltmann gondolatai. Gregersen Isten és a teremtett világ között kezdettől meglevő mindennél szorosabb kapcsolatból kiindulva érkezik el a mélyinkarnáció néven ismert tételéig, mely szerint Isten nemcsak a Fiúban, hanem a világ minden egyes részletében is testté, anyaggá lett, így kell értenünk azt, hogy mindenütt jelen van. A 95 éves Jürgen Moltmann legismertebb gondolatai pedig a „reménység teológiája” köré szerveződnek. Előadásaiban és könyveiben napjainkban is erről szól leginkább: a reménységre szoruló világról, melyben teremtője oly közeli valóság, hogy jelenléte minőségét nem túlzás panenteizmusként jellemezni.
Béres Tamás