A posztcovid időszak egyik legsikeresebb mozipremierje Denis Villeneuve Dűne című sci-fi blockbustere volt, mely az azonos című Frank Herbert regény (1965) moziadaptációja. A megfilmesíthetetlennek tartott irodalmi alapanyagból egy rendkívül impozáns űropera készült, mely a kortárs vizuális kultúra legfontosabb designtrendjeit és esztétikai törekvéseit ötvözi. Ugyanakkor ez a látványosság központú megvalósítás az eredeti regény számos releváns mozzanatát háttérbe szorítja, mint például Herbert megdöbbentően eredeti elgondolását politika, spiritualitás és ökológia összefüggéseiről.

A Herbert-regény a hatvanas évek ideológiai klímájának jegyeit hordozza magán: ilyen például az imperialista politikával és globális kapitalizmussal kapcsolatos erős kritikai viszony, mely összefonódik az ökológiai tudatossággal, illetve a pszichedelikus kultúra iránti érdeklődéssel. A Dűne egy sivatagbolygón játszódik, melynek erőforrásaiért a feudális és kapitalista vonásokat ötvöző Impérium nemesi családjai (az Atreides- és a Harkonnen ház) versengenek. Az Arrakis nevű bolygó legfontosabb természeti erőforrása az ún. fűszer, mely megnöveli fogyasztója élettartamát, megváltoztatja a fiziológiáját, de függőséget is okoz. Emellett – és ez a legfontosabb – kitágítja a tudatot és „jövőbelátási képességet” eredményez. Utóbbinak technológiai jelentősége van a Dűne világában, hiszen az űrutazáshoz szükséges „térhajlítást” csak a jövőt a fűszer segítségével előre kalkuláló ún. Navigátorok képesek biztonságosan végrehajtani.

A fűszer tehát egy pszichedelikus és spirituális technokultúra (illetve vallási gyakorlatok) alapja, mely kritikailag viszonyul a számítógépes technológia, mindenekelőtt a mesterséges intelligenciák kérdéséhez. Ugyanis ez az egész berendezkedés úgy jött létre, hogy az ún. Butleri Dzsihád során az emberi civilizáció megszabadult a gondolkodó gépektől, vagyis a technológiai fejlődést egy alternatív útra kellett terelni. Érdekes vonása ennek a „kibergótikus” univerzumnak, hogy az általa alkalmazott ezoterikus technológia egyszerre illeszkedik bele egy kapitalisztikus gazdasági rendszerbe és egy pszeudo-vallásos hitvilágba.

A fűszer ugyanis egyfajta spirituális „olaj” (Arrakis és Irak nevének egymásba játszása se véletlen), aminek kitermelése egy egész bolygó ökoszférájának, illetve őshonos kultúrájának a kizsákmányolásához vezet. Ebben az értelemben a Dűne egy globális klímafikció (climate fiction), melyben Herbert a kortárs antropocén viszonyok környezeti-politikai-kulturális problémáit előlegezi meg a sci-fi látnoki eszközeivel. Ugyanakkor érdekes adalék, hogy a sci-fi írók futurológiai érzékenységén túl Arrakis megteremtésében egy egész konkrét környezeti válság, az oregoni aktív homokdűnék által okozott elsivatagosodás problémája és annak mesterséges környezetformálás általi megoldása inspirálta Herbertet.

Ezekről a kérdésekről Denis Villeneuve adaptációja nem sokat tud vagy akar tudni, ehelyett megelégszik egy kifinomult ízléssel megalkotott világdíszlet megteremtésével, mely a kortárs designkultúra elemeit algoritmikus módon kombinálja. Vagyis a rendező számára nem érdekes, hogy az Arrakison őshonos fremenek szokásai mennyiben fejezik ki a sivatagbolygóval való empatikus és spirituális együttlétezést, ehelyett csak az a fontos, hogy ennek a kultúrának a tárgyi elemei (cipők, kések, uniformisok) milyen érzéki atmoszférát sugároznak. Így fedi el egy világ ökológiai kontextusát, nem is egy szuperprodukció látványorgiája, hanem a kapitalista tárgykultúra designfétise. 

 

Nemes Z. Márió