A Prae Kiadó gondozásában az idei könyvhétre megjelent nemzetközi versantológia több szempontból kivételes. Egyrészt műfajilag, hiszen világirodalmi versantológia már hosszú ideje nem jelent meg magyarul, másrészt tematikailag is, ugyanis A ránk bízott kert a Versum online http://versumonline.hu/ költészeti portálon korábban publikált ún. ökoköltészeti alkotások gyűjteménye.
A huszonhét költőt felsorakoztató antológia, a vállalkozás újszerűsége miatt, tartalmaz egy utószót is, melyben a verseket (Sipos Tamás mellett) válogató Bordás Máté megpróbálja összefoglalni a szövegek irodalmi-társadalmi kontextusát. A fiatal költő-szerkesztő kiemeli, hogy itt nem egyszerűen kortárs táj- vagy természetversek kerültek egymás mellé, hiszen az „ökopoétika és az antropocén líra elnevezésű irányzatok sokkal inkább a 20-21. században elképesztő méreteket öltő ökológiai problémákkal foglalkozó szépirodalomhoz köthetőek.”
Paul Crutzenhez és Eugene Stoermerhez köthető, de egészen a Felvilágosodásig visszakövethető antropocén elképzelés szerint új korszakfogalomra van szükség, hogy kifejezhessük azt a globális változást, melyet az emberi civilizáció fejlődése és a hozzá köthető ipari forradalmak sorozata indított el. Véget ért a holocén, és átléptünk az antropocén korszakba, ami azt jelenti, hogy az ember vált a domináns geológiai ágenssé, mert a gazdasági-technológiai-ipari behatás nemcsak ökológiai, hanem földtani dimenzióval is rendelkezik. Ezért újfajta, nyitott és heterogén módon kell elgondolnunk emberi és nem-emberi viszonyrendszerét, mely többek között új politikát, etikát, de ahogy arra A ránk bízott kert is figyelmeztet, új irodalmi érzékenységet is követel.
A Ted Hughes-tól egészen Christiane Heidrich-ig ívelő, változatos szerzőgárdát felsorakoztató antológia szövegeit tehát nem lehet csak tisztán irodalmi szempontok alapján értelmezni, „mert a természet és a társadalom közti dinamika megjelenítői is.” Vagyis a hétköznapi, életvilágbeli motívumok nagyobb struktúrákra vonatkoznak, mert a táj esztétikuma mögött mindig ott bujkál a mezőgazdaság és az ipari tájformálás, mely szemlélet az érintetlen természetet legfeljebb csak a veszteség, a gyász vagy egyenesen a szimuláció keretei között tudja csak elgondolni és megjeleníteni. „Hamarosan öntik az új betont. Erőművek fakadnak / a fölöttébb köves talajból. Aszeptikus leveleivel / fáradhatatlanul konzerválja / életterét az erdő.”(Tobias Falberg: Plasztinált táj, fordította Székely Örs)
A kötet fő, tematikus csomópontjai a növény, állat, ember és a technológia egymás közti viszonyai köré szerveződnek. Ezek a kritikailag elkötelezett, ahogy azt Bordás írja, „cselekvő intenciójú” szövegek állandóan rákérdeznek az ember helyére és felelősségére a sokpólusú viszonyok átalakulásában, ezáltal is hangsúlyozva a krízishelyzetet. „Egy új ókort építünk, de ez valójában csak optikai csalódás lesz” (Viktor Zsibul: A Víz Alatti Nap Szentélye, fordította Sipos Tamás) Ugyanakkor mégse az apokaliptikus passzivitás uralkodik, hiszen az esztétikai megjelenítés tétje itt a problémára való rámutatás és az aktív odafigyelés. Annak a globális, illetve planetáris helyzetnek a feltárása, ahogy a „Nap parazitája Föld” (Andrei Doboş, fordította Mihók Tamás). Ez az aktivitás pedig kultúraközi összefogást igényel, melynek Greenpeace és WWF Magyarország által is támogatott antológia egy kiváló itthoni példája.
Nemes Z. Márió