Horváth Márk filozófus Az antropocén - Az ökológiai válság és a posztantropocentrikus természetkulturális viszonyok (Prae Kiadó, 2021) című új kötete az antropocén fogalmán keresztül próbálja értelmezni az ökológiai válság Földet érintő következményeit. Ennek során egy rendkívül nyitott tudományközi perspektíva tárul fel, mely egyaránt alkalmas természettudományos, filozófiai, esztétikai kérdések újrafogalmazására.

Az antropocén fogalma jelenleg a tudományos viták kereszttüzében áll, hatása megfigyelhető a geológiai, ökológiai, társadalomtudományos és filozófiai-esztétikai beszédmódokban, de a kortárs művészet (irodalom, képzőművészet stb.) területén is. „Az antropocén álláspontunk szerint az elmúlt évtizedek legfontosabb interdiszciplináris fogalmi újítása, és alighanem az elmúlt időszak legfelkapottabb fogalma, amely a geológia és a Földrendszer-elmélet felől érkezett” - írja Horváth, ezzel is érzékeltetve a gondolatkör széles hatókörét.

Az antropocén tudományos közösségen belüli elismertetése Paul Crutzenhez és Eugene Stoermerhez köthető, akik szerint egy új földtörténeti korszakfogalomra van szükség, hogy kifejezhessük azt a geológiai változást, melyet az emberi civilizáció fejlődése és a hozzá köthető ipari forradalmak sorozata indított el. (Abban a kérdésben, hogy mikortól számítható pontosan az új korszak, az első ipari forradalomtól, esetleg a második világháború után vagy máshonnan, eltérnek a vélemények.) Véget ért a holocén, és átléptünk az antropocén korszakba, ami azt jelenti, hogy az ember vált domináns geológiai szereplővé, mert a planetáris bioszférába való gazdasági-technológiai-ipari behatás a Földrendszer működésének és a bolygó ökoszisztémájának átalakulását eredményezte.

Horváth kötetének első része a fogalom eredetének és különböző értelmezéseinek bemutatását, illetve a fogalommal versengő társfogalmak (pl. kapitolocén, chthulucén) tűzi ki célul. Ennek során központi jelentőségű a „szűk” és „tág” antropocén-fogalom megkülönböztetése. Míg a szűk értelmezés az antropocént mint egy új földtörténeti korszakot kizárólagosan a geológia és Földrendszer-elmélet körébe utalja, addig a tág értelmezés hívei a természettudományok mellett a humántudományokat is be akarják vonni az ökológiai válság, és az azt leíró új fogalom megismerésébe.

A magyar kötet izgalmas felvetése, hogy a tág antropocén értelmezésen keresztül hogyan lehet összekapcsolni a természettudományos gondolkodást olyan új, nem „emberközpontú” filozófiai elméletekkel, mint a poszthumanizmus vagy a spekulatív realizmus. Horváth szerint ugyanis az ökológiai válságot mint „metakrízist” nem lehet a humanizmus beszűkített szempontjából értelmezni, ezért a humántudományoknak „poszthumántudományokká” kell változniuk, vagyis integrálniuk kell a nem-emberi szempontokat, ha konstruktívan akarnak részt vállalni a válság tudományközi megértésében. 

Ehhez a felfogáshoz kapcsolódik a kötet utolsó része is, ahol Horváth az antropocén művészet / esztétika olyan irányzatait (ökogótika, climatic fiction stb.) elemzi, melyek a válság érzéki felmutatását célozzák meg, de eközben éles kritikával viszonyulnak a humanista kultúra, illetve az idealizált és a kultúra szférájába zárt művészet fogalmával szemben.

Horváth monografikus kötete jelentős lépés a magyar tudományos közegben az ökológiai válság interdiszciplináris feltérképezésében, hiszen olyan új fogalomkészletet kínál, melynek segítségével a legtávolibbnak vélt tudományterületek között is beindulhat a közvetítés és a tudáscsere.

 

Nemes Z. Márió